A hazaút egészen könnyen ment annak ellenére, hogy a megelőző két éjjel is lázas voltam és napközben pedig hasmenésem volt. (Hihetetlenül tudtam fázni, amikor ment föl a lázam. Egyik este épp kint sétáltunk, illetve Guri csobbant egyet, előtte megkérdeztem tőle, h biztos be akar-e menni ebben a hidegben? Csak 28 fok volt... :D Másik éjjel pedig valószínűleg pár órán át főztem Gurit és Dömét, uis csak kapcsolgattam a légkondit egyre följebb és följebb...)
Döme szinte végigaludta az egész utat, a reptéri forgatagot pedig nagyon élvezte, mi meg most jól viseltük a csak pár órás - és azt is székben töltött - alvást.
Itthon már kicsit nehezebben indult a Nagybetűs, Döme uis csodák csodájára megfázott, uh emiatt, meg az átállás miatt volt jó pár nehéz éjszakánk és hajnalunk.
Nagyon élvezzük mind a hárman az itthoni életet - családozást, barátozást, levegőt, miegyebeket. :)) Magam is meglepődtem, h az első napokban, hetekben mennyire rácsodálkoztam otthonomra. Minden ismerős volt, de kicsit elfeledett - igen, nekem ez még 4,5 hónap alatt is megy! ;) - szóval sokmindenre rácsodálkozhattam és ettől valahogy naponta többször is meg tudtam érkezni kis hazámba. Érdekes tapasztalat volt. Sajnos akadt már egy negatív is: Szingapúrban megszoktam, hogy mindenkivel bátran leállhatok beszélgetni az utcán, a liftben, bárhol, és visszamosolyognak az emberek és meglepődtem és rosszul esett, amikor itthon ennek az ellenkezője történt. Korántsem állítom, hogy mindig, mindenki, de sajnos itthon könnyebb bizalmatlansággal, visszautasítással és zárkózottsággal találkozni. :( Ilyen szempontból Ázsia előttünk jár.
Végezetül - stílusosan :P - hadd köszönjek egy képpel, Döme legújabb tudományával, amit jó két hete gyakorolgat, de tegnap először mindenféle kapaszkodó nélkül is sikerült neki. :)